Elmondhatatlan vallomás

Elmémben élénk képek cikáznak szüntelen, nyughatatlan
Mert arra vállalkoztam, hogy mondjam el mi elmondhatatlan
Rá kell jönnöm, hogy mik ott belül rendezett sorok
Szavakba öntve csupán szertelen üres vázlatok
A leírt gondolatok határt szabnak a képzeletnek
Hogyan is adjam annak hangját, hogy szeretlek?

Nádsípon játsszam el, mi zenekarra van írva?
Vagy szivárványt rajzoljak grafittal papírra?
Ennél is nehezebb most az én feladatom
És én balga ember ennek ellenére vállalom
Megküzdök, mint búsképű lovag a szélmalommal
Akkor is, ha nem bírok nála több jutalommal

Szépséged dicsérném, ha volnának rá szavak
De holmi földi csúfságokhoz nem hasonlítalak
Mert több az, mint bármi, mit máshol láthatok
Érte egy erszény gyémántot is magam mögé dobok
Csillogás, színes virágok, tarka erdők, hegyek
Mintha szürke másai lennének tekintetednek

Ekkor azonban erősen bensődre gondolok
Érzem, amint lelkemen megszorul a hurok
Ott belül ettől hirtelen megállt minden
Azt hiszem egy pillanatig nem is dobog szívem
Csak magával ragad, mint földöntúli hatalom
Erőtlenül tűröm, amint repít túl az univerzumon

 
Repít valahová, ahol ezzel a szépséggel vagyok
Arra a helyre, ahol már nem magyarázkodok
Mert hiszem, hogy egyszer majd nem kell mondani
Az elmondhatatlan be tudom bizonyítani
Üres órákat életemben addig már nem számolok
Az élet minden percében szüntelen csak Rád gondolok